Idealizmus kora (!?)

… avagy gondolatok 5 percben…

Ritkábban mondják ki így egyértelműen, viszont igen gyakran érzem: idealista vagyok a javából … És ez az érzés nem újkeletű, és nem is csak érzem, egyre határozottabban tudni vélem. Próbáltam megváltozni, hiszen szinte csak hátrányát érzem, hasztalan – mint egy betegség, folyton ott van elől és beleszól mindenbe …

Idealistának és elszálltnak érzem magam, amikor úgy gondolom, az épített örökség megőrzése mindannyiunknak ugyanannyira fontos, pontosabban az kellene legyen. És látom minden szinten (leszámítva néhány hasonló idealistát innen-onnan), hogy ez egyáltalán nincs így: a nemzeti és közösségi érdeket felülírja a pénz és/vagy a szavazatban mért érték. Mint ahogy felülírja – érdekes módon pont nemzettársaink, mint tisztségviselők szintjén – az anyanyelvhasználatot, illetve a különböző gazdasági vagy infrastrukturális fejlesztési szempontokat.

Idealistának érzem magam akkor is, amikor úgy gondolom, elsősorban nem évszámokat kellene ünnepelni, hanem eredményeket. Amikor úgy gondolom, hogy nem magunkat kellene ünnepeljük, hanem minket kellene ünnepeljenek … ha megérdemeljük. És amikor azt gondolom, egy kampány fő irányvonala nem az kellene legyen, hogy bizalmat várunk el követelőzve és kritikusan, hanem hogy megpróbáljuk azt elérni. Nehéz lesz, de hátha sikerül. De nem, inkább fenyegetünk, sarokba szorítunk, bemocskolunk, félre teszünk vagy megvesszük (!!). Csodás érdekvédelem a huszonegyedik században.

Idealista vagyok biztosan akkor is, amikor úgy gondolom, ahol valós érdekvédelemre van szükség, ott a felelősségteljes politizálásban nem történhet meg, hogy sofőrökből lesznek miniszterek, havereknek és támogatóknak áll a zászló, hogy a nepotizmus határozza meg adott esetben a politikát, hogy a hosszúnyelvek/foglalthelyek világa határozza meg napi szinten sorsunkat esetenként olyan “választottakkal”, akik nem értenek semmihez (és nem is akarnak) a szavazatszerzésen kívül.

Talán tévedek akkor is, amikor úgy gondolom, és egyesekkel szemben nem hiszek abban, hogy lenne még elég időnk az autonómia, az érdekérvényesítés eléréséhez. A fiataljaink igen nagy számban vándorolnak el, a falvaink megüresednek, termőföldjeink kerülnek idegen tulajdonba, meghatározó gazdasági befektetők nem érkeznek  … és mindezekre a jól hangzó szavakon túl az égvilágon semmi konkrét válasz, terv és előrelépés nincs – de elvesztettük Marosvásárhelyt, rohamosan románosodik el Sepsiszentgyörgy és Csíkszeredában sem kell a románhoz már nagyító. És ki álmodik már magyar egyetemről, de akár magyar karról egy másik, valamikori magyar nyelvű egyetemmel kapcsolatban? Mindennel el vagyunk késve (bár a reményeim szerint még nem lekésve talán) és hátra vagyunk dőlve. Az egyetlen gondunk viszont ezek után, hogy mennyire fontos vagy nem fontos a parlamentben és a kormányon lenni … Idealista vagyok, amikor úgy gondolom, elsősorban nem ez a fő kérdés, hanem évek és évtizedek távlatából a valós eredmények számítanak, amelyeknek nagy részéhez az utóbbi tíz év profi populistáinak nem sok köze van? Kunyeráláshoz viszont igen, csakhogy annak sikeressége nemzeti szempontból nem érdekvédelem …

Idealista vagyok – érthetetlen, amikor mindezek mellett úgy gondolom, hogy igazi eredményeket a pályán lehet elérni, nem a lelátóról? És idealista vagyok, amikor szerintem aki közösségi munkát vállal, annak kell legyen objektíven alátámasztható véleménye és az mellett ki kell álljon? illetve a szerzett vagy adott lehetőségeket köztisztségviselőként elsősorban a közösség érdekében kell kihasználnia és minden más másodlagos?

Egyesek szerint az idealizmus kora rég elmúlt – ugyanakkor határozott véleményem, az így gondolkodók igen távol kerültek attól a közösségtől, amely a bizalmát beléjük fektetve hatalmat adott a kezükbe. Ezzel együtt is egyértelmű: érdekvédelemmel vagy anélkül, közösségfejlesztéssel vagy öncélú ambicióval, napjainkban hamar terhes tud lenni az idealista ember. Alakulnom kellene? :)