Identitástudatunk színei

Pénteken, október 23-án az 56-os forradalomra emlékezvén fáklyás felvonulásra került sor városunkban. A felvonulás a Művelődési Háztól a barátok temploma melletti Üldözöttek és Áldozatok emlékműig tartott – a több százas tömeg csendben, égő fáklyákkal vonult az úton, majd hallgatta meg Bunta Levente polgármester megemlékező szavait a vérbe fojtott magyar forradalom és szabadságharc eseményeiről.

Másnap a Székely Nemzeti Tanács szervezésében a Márton Áron téren került sor a jelképes csatlakozásra Székelyföld kivilágításához, mint felhíváshoz és figyelemfelkeltéshez. A téren a közel kétszáz megjelent istentisztelettel, kórussal, verssel, felolvasással és mécsesgyújtással ünnepelte és támogatta a kezdeményezést.

És még nincs egy hónapja, hogy az aradi 13 vértanúra emlékeztünk, kb. százan.

Elsősorban nem értékelni szeretném a rendezvényeket, vagy történelmi órát tartani. Az identitás megőrzésének ugyanis számos feltétele, eleme, intézménye van (lsd. “templom és iskola”, népi kultúra …), és nem állunk rosszul ezek tekintetében. Az utóbbi időben egyre számosabb politikai- vagy akár civilszervezet küzd nemzeti céljainkért, megmaradásunkért, versenyképességért, életminőség javításáért, “mosolygó vidékért és városokért” –  és ezt számos módon, kezdeményezéssel, programmal teszik.

Inkább az élményt szerettem volna megosztani. Az elmúlt hetekben több program is volt (városunkból néhány jelentősebbet az előbb jeleztem), bensőséges, baráti hangulatú, közösségi szellemű rendezvények. Nem voltak a közös célok menti egymásnak odamondogatások, beszólások, elhatárolódások, csak tiszteletteljes demonstrációk, megemlékezések. Igaz, ehhez 25 év kellett, hogy – legalább ezen a szinten – tiszteljük, elfogadjuk egymást. Talán ezért voltunk viszonylag kevesen ezeken az eseményeken, elszoktunk attól, hogy a közös célok mentén egyszerűen csak végezze ki-ki a maga munkáját.

Vagy csak elfásultunk, esetleg feladtuk? Mondják, az identitás nem állapot, hanem folyamat – egy olyan tudat, amely folyton változik, illetve jellemzően bizonyos konfliktushelyzetekben kerül csupán előtérbe. A globalizáció, az univerzalizmus világában, ahol a megtörési, beolvasztási törekvések csak fűszer, mi számít konfliktushelyzetnek? Autonómiaigény, szimbólumok használata, nyelvhasználat, helyi gazdasági érdekek, stb stb…? Ha résztvevők számából ilyesmire szeretnénk következtetni, ezt nehéz lenne meghatározni, de szerintem rosszul közelítenénk meg a kérdést: csupán belefáradtunk, meguntuk az állandó testvérharcot és szétforgácsolódást, egyes vezetők utálkozásait, viszályszítását – egyszerűen csak haladni szeretnénk előre, közösen, ha nem is mindig mindenben összefogva, de egymás mellett, egymást elfogadva, békében – ezt éreztem ezeken a rendezvényeken, ebben reménykedem a jövőre nézve…