… külföldön miért is lett jobb?

A múlt hétvégén Kányádban nemzetközi konferenciát szerveztek az elvándorlás megállítása érdekében – 6 ország településeiről érkeztek meghívottak, hogy a község életében egyre jelentősebbnek érzett jelenséget megbeszéljék, tapasztalatokat cseréljenek, esetleg megoldásokat találjanak.

A tervezett konferenciától teljesen függetlenül az elmúlt időszakban éppen ezzel a problémával kapcsolatban készített felmérést a Székelyudvarhelyi Mikrovállalkozók Szövetsége.

A felmérés eredménye itt található.

György Sándor kányádi polgármester, talán kissé vakmerően, de mindenképpen tiszteletet érdemlően, egy olyan problémát vállalt fel, amelyről sokan és gyakran beszélnek egyes falak vagy gáskák biztos védelmében (na meg ismerjük sokan az utólag “én már rég megmondtam”, miközben a legtöbben soha nem hallottunk róla és nem is történt semmi jelenséget, ugye), de valós intézkedéseket nemigen tapasztalhatott a nagyérdemű a helyzet orvoslása érdekében.
Erős és bátor témaválasztás volt ez részéről – mert egyrészt igen veszélyes kérdéseket vethet fel az emberekben az ilyesmi az utóbbi időkben (hogy jutottunk ide, ki a felelős), másrészt kényszerhelyzetet teremthet a döntéshozók számára a kimozdulásra abból a bizonyos Hofi-féle kellemesen biztonságos gödörből a büdössel…

Vajon teremt egy fecske nyarat? Nem hiszem…

És ha az SZMVSZ a második fecske, ami nyarat akar? Ez elég ahhoz, hogy a felismerést összefogás-, illetve valós tervek, vállalások, eredmények kövessék a döntéshozók szintjén?

Azt már mindenki látja, hogy a helyzet eldurvult: rengetegen vándoroltak ki, falvak sora néptelenedett el, és jelen pillanatban is több ezren tervezik a legközelebbi jövőben a tartós külföldi munkavállalást – közben pedig a lejtő csak most lesz egyre meredekebb, amit majd’ az egész közösség tapasztal.

Mindannyian használunk tükröket, ki többször, ki ritkábban. És vannak, akik szinte soha, és ha mégis, azt rögtön utána elrejtik, lefestik, vagy összetörik. A kányádi konferencia témája, az SZMVSZ felmérései is ilyen tükör: mind tudjuk, mit fogunk látni benne, kérdés, belenézünk-e. Van-e ehhez bátorságunk, esetleg erőnk? Egyáltalán akarunk-e ezzel foglalkozni, érdekel-e a nemzet, a gazdaság, a közösség és így tovább, valahol mind ugyanaz…

El vagyok keseredve, nem kicsit, nagyon (hogy a nagy klasszikust idézzem). Mert láttam és tapasztaltam, mit lehetne, és mennyire nem történ(t)ik semmi. A minden sarkon való mindennapi mindenhez-értés még nem hoz beruházókat, technológiát, tudást, nyugati szellemiséget, hozzáadott értéket, magasabb fizetéseket… azért dolgozni kell. És a legjobb koncertekkel sem lehet elérni, hogy ne az eladói munkakörbe vegyék fel a legtöbb embert a zónába, és a legprofibb fészbuk bejelentkezéstől sem fog jobbra, bizakodóbbra fordulni a közhangulat, és itthon maradni a… ki is? hiszen a tanult fiatalok azon része, aki nem lett az elmúlt hónapokban állami könyöradományon vállalkozó, az elmegy, a középkorúak szintén – és egyeseknek jó hírt is jelenthet, hogy a 60+ korúak is ilyesmit terveznek, hiszen legalább nem kell például öregotthonban gondolkodni az egyedül maradt időseink számára ;)

Az iróniát félretéve: az elpolitizált évtizedek után ugyancsak elérkezett a tettek ideje. És ha a lengyelek elmondják, náluk egy az egyben hasonló a helyzet, illetve ha az ukrajnai magyaroknak a mi bajunk az egyik legkisebb problémájuk jelenleg, ez mind segíthet, kit-kit a tervei vagy szándékai szerint – egyeseket vigasztalhat, de másokat felismerésre ébreszthet: a mi gondjainkat mi tudjuk, mi kell megoldjuk. És segíthet a tapasztalatcsere, tanulhatunk mások erőfeszítéseiből és eredményeiből – az első fecske jelenségén túl talán ez volt a másik nagy hozadéka a kányádi kezdeményezésnek.

És bár vannak az SZMVSZ-nek konkrét javaslatai a helyzet közép- és hosszútávon való javítására, sokat segíthet, ha a témát “élőben” is megbeszéljük: ezért a következő időszakban közvélemény-kutatás készül a munkaadók, illetve munkavállalók véleményéről, megoldási javaslataikról, lehetőségekről.