Rotyog a fazék – de mi fő benne?

Vágjunk az elevenébe: mi a franc történik?

Amikor azt hinné az ember, hogy a dolgok elindultak a maguk útján, akkor ismét a régi időket idéző egyféle Verestóy-Szász játék közepében találja magát?

Nem telik el olyan nap, hogy a vezetőink, döntéshozóink köréből valaki ne magát igazolná – hol jobbról, hol balról, hol ilyen ügyben, hol olyanban. Az ember csak kapkodja a fejét, és nem tudja, mi van.

Az egyik mosdik, a másik nevet, a harmadik sír, a negyedik becsületes, az ötödik támad, a hatodiknak igaza van, mintha a hetediknek is igaza volna, a nyolcadik is kér a babérból, a kilencedik hatalmat szeretne, a tízedik tudja a tutit, a tizenegyedik… a tizenkettedik… na, és mindeközben mindezt két-három színben…

Mi a franc van???

Azt látjuk, hogy elindult valamiféle átrendeződés, helyezkedés, küzdelem. Azt látjuk, hogy mindenki tudja elvileg, mit akar és azt hogyan akarja. Csak mi nem tudjuk, városlakók, hogy kik és mit akarnak – és legfőképpen miért??

Pedig rég nem ilyesmire lenne itt szükség, hanem munkára. Kompetens, eredményes, jövőbe mutató munkára!

Volna mivel foglalkozni ugyanis: nincs elérhető idősotthon, bölcsőde, elmennek a fiatalok, a gazdaság romokban, az infrastruktúra szétesve…

Egyszóval lenne itt értelmes dolog, amivel kellene foglalkozni – csak legyen aki.

Nem a hatalomért, a város érdekeit félretéve, a mundért fényezgetve, színezgetve játszadozni, hanem dolgozni!

Ez, ami most van, nem illő ehhez a városhoz. Káros és szégyenletes. Ennél sokkal többek lehetnénk.

Ez a város élt már szebbet, jobbat. Élnek itt kiváló értelmiségiek, értelmes fiatalok, képzett szakemberek, elhivatott civilek, vállalkozók, kreatívok… Hiszem, hogy ez a város ki fog termelni olyant, aki végre felismeri a valós problémákat, és megoldja azokat, jó irányba viszi a közös szekeret.