… és arcul csapnak a közhelyek

… avagy gondolatok 5 percben…

Attól, hogy valamit formába öntünk, a tartalom még ugyanaz marad – gondolom, ez egyértelmű… Mégis szeretjük a dolgainkat, gondolatainkat, termékeinket, eredményeinket formába önteni, “megfelelő” módon tálalni. És ezt tehetjük sokféle okból: hogy felhívjuk rá a figyelmet, hogy egyediségét bizonyítsuk, hogy vonzóvá tegyük, elfogadhatóvá, sőt eladhatóvá tegyük és így tovább. Ezidáig minden rendben, és mégis …

A legnagyobb gond talán ott van, hogy az elidegenedés, elszemélytelenedés és elértéktelenedés korát éljük – azt a kort, ami nem ok, hanem következmény. Miért? Talán mert a világunk a közhelyek világává vált, ahol a percenként arcunkba tolt tetszetős, tudatra vagy tudatalattira ható közhelyek másodlagossá teszik a felelősséget, hiteltelenné az igazt és a jót, bizonytalanná a jövőt (és egyre inkább a jelent is) – és másfelől  megmagyarázhatóvá a megmagyarázhatatlant, elfogadhatóvá az elfogadhatatlant és elrejthetővé teszi a nyilvánvalót.

Ha mindez csak a politikában vagy az üzletben lenne, legyinthetnénk – annyira nyilvánvalóan eladásról szól mind a kettő. Sajnos itt van a mindennapjainkban is, beépült az egyéniségünkbe, meghatározza a kapcsolatainkat. Talán az információs társadalom az oka? Nem tudom … fejlődünk…

Nagyapám, aki nyolcvan éves korában is székely harisnyában járt, a székelység majd’ minden jegyét magán hordozta a kipödört bajusztól az “asszony nem ember”-ig. Ő nem mosolygott nyájasan arra, akire neheztelt és csak azt köszöntötte, aki tényleg fontos volt számára… Ma már nem igazán merjük vállalni önmagunkat: ha valaki megteszi, az antiszociális, frusztrált, összeférhetetlen, különleges, nem mindennapi, nem megbízható, labilis és így tovább…

Nem csak nem vállaljuk sok esetben önmagunkat, kimondottan szereti a mai társadalom a könnyebb utat választani. Kocsmaszékelyekké váltunk. Egymásnak elsírjuk a bajunkat, esetleg (nagy) tömegben megerősödünk, ezt leszámítva megmagyarázzuk, miért adjuk fel magunkat, de akár eredményeinket pillanatok alatt … a magyar a legszebb és legősibb nyelv, anyanyelvként a legszentebb, de hősiesen nyaljuk a rendőr fenekét a román nyelvtudásunkat csillogtatva, amikor az autónkkal megállít, illetve olcsóbb volta miatt csak románul kérjük a legmagyarabb román városban a pályázatok elszámolását (mert hanem a számvevőszékes román anyanyelvű ellenőrök számára mindent le kellene fordíttatni) – közben együtt menetelünk az autonómia felé, tettekkel és szavakkal, főként szavakkal. Mert jaj annak, aki vállalná a saját vagy a közösség gondolatait szóval, tettekkel – pillanatok alatt marad egyedül, mint a leprás…

Igen, a “béke” a kulcsszó, illetve a “megéri”. Házasságok bomlanak fel, barátságok szűnnek meg, katasztrófák jelennek meg, látszólag egyik napról a másikra. Mert akkor is nagyban megy a színlelés, ha a szívünkben már rég nem azt érezzük – és nem vállaljuk az igazságot sem a magánéletben, sem a munkahelyen, ha nem éri meg. “Bízunk benne”, “azt gondoljuk”, mert annak, hogy ez így vagy úgy van, súlya van, felelősséggel jár. Rázócsíkokat szerelünk az átjárók elé, miközben egyetlen autóst sem láttam ezek miatt lassítani vagy szétnézni, de “tettünk az ügy érdekébe”, megnyugtattuk magunkat és a közvéleményt … talán még sikert is kovácsolunk a dologból.

Böjte Csaba írja: “Tetteink, gesztusaink, szavaink nem szabad, hogy bárkit félrevezessenek, elbizonytalanítsanak, veszélybe sodorjanak. Nem szabad másnak látszani, mást mutatni, mint akik vagyunk, mint amennyit valójában érünk, mint amire képesek vagyunk. A hazugságnak a mai világban számtalan válfaja burjánzik, sok-sok közülük sajnos a mindennapi életünk részesévé vált, és ezáltal sok-sok emberi szenvedés forrása is lett…”* De mi van akkor, ha nem csak mindennapjaink részévé vált, de ha szokásokká, sőt hagyományokká is lényegültek? Hogy jutottunk, mi vezetett ide? Visszafordítható a folyamat? Lehet még Bálint-nap a Valentinből, esetleg foglalkozhat ifjúságvédelmi témában  a vonatkozó törvényekkel a fogyasztóvédelmi hatóság akkor is, ha ezért a tehetősebb vállalkozók (és ennek következtében elöljáróik) morcosak lesznek?

Furcsa irányt vett a világunk. Újévkor boldog-boldogtalannak boldognál boldogabb új évet kívánunk meglehetősen széles és “őszinte” mosollyal, pár óra múlva kéjes szomorúsággal pletykáljuk tele a világot, ha valaki az előbbiek közül bajba jutott. Így, a szeretet ünnepe és az egyféle fordulópont, az újév, alkalmat szolgáltattak a leállásra, elgondolkodásra. Nem minden következtetés biztató ilyenkor még akkor sem, ha hiszek a megtisztulásban, a szeretetben és annak mindent elsöprő erejében. De hiszek a reményben, annak fontosságában, jelentőségében is. És ez, illetve az előbbiek erőt adnak nekem éppúgy, mint gondolom, még sokaknak.

 

* Böjte Csaba: A fehér szív útja, 2013, részlet