Nagykorúsításra

Nagykorúsítási ünnepségeken mindig dilemmában vagyok: ha mondanom kell valamit, próbáljam meg az összegyűlt és egyre több tapasztalat alapján összefoglalni és átadni a tanácsaimat az érintetteknek, vagy – ugyanezen tapasztalatok alapján – egyszerűen csak … egyszerűen csak köszöntsem őket éreztetve, hogy velük, mellettük vagyunk, ha szükségük van ránk…

A nagykorúvá válás ünnepsége ugyanis ezen alkalmakkor szimbólikus, csupán az eltelt éveket jelzi. A nagykorúság viszont nem feltétlenül jelenti a felnőtté válást is – felnőtté válás nélkül pedig a nagykorúság terhe óriási lehet, amely vagy az alany, vagy a társadalom vállát fogja nyomni.

Valójában van, aki kényszerűségből vagy csak úgy, ezen már rég átesett – aztán van, aki csak ezután válik felnőtté, és van, aki sosem válik azzá.

A fiatalság szép, varázsa van, és együtt jár a bolondozással, lazasággal, a viszonylag felhőtlen mindennapokkal, érdemes hát nem siettetni a felnőtté válást. De nem lehet, nem szabad a végtelenségig sem halasztgatni. A valósággal való szembenézés, a társadalommal szembeni kötelezettségek felismerése és az annak való megfelelés közös felelősség. Van, akinek ez a felismerés, felvállalás, felelősségvállalás alapból megvan, van, aki csak tapasztalatok útján jut el erre a szintre – és van, aki sosem (lásd a felnőttéválást).

Van viszont, ami közös: a megtapasztalás igénye és/vagy szükségessége. És főként ezért szívem szerint mindenkinek csak sok türelmet kívánnék, kívánok a jó tanácsok hosszú sorának meghallgatásához, illetve érettséget a megfelelők, megfogadandók kiválasztásához – és ehhez az egyébként mindenképpen jelentős alkalomhoz  szép ünnepet, nagykorúvá- és mielőbbi felnőtté válást …